Búskomorság jött mialatt a júniusi eső megmutatja és feloldja az utcákat
Ezen napok vége ami nyugtázza egy sóhajjal azt, hogy ez nem számított
Én vagyok, aki szerezte a szárnyakat? Te? Kérdeztem az ég felé
Az ezüst színnel összehasonlítva a szerelem elsüllyed

És szabadságra tettem szert
Menj, szárnyaid csapkodva

Egy, az évszak által felállított csapdába esve eltűntél a tömegben
Mintha csak kettőnk jövőjét hagynád itt
Mélyen rejtve, így ők a szövetségeseid, az utcák
Megmutatta a lelkes és boldog szeretőket

Nevettél abban a szélben
Korlátoztalak

Ezek után, már nem vagy itt
Most a saját kezeiddel hozod létre a szabadságot, amit kerestél
Habár a szív fájdalommal és szomorúsággal telivé vált
Mert ellenkezőleg még komolyabbá vált a szerelem amit éreztem

Nevetsz abban a szélben
Szükség volt rád

Azután az idő megint rólad szólt, aki elment
Azt mondta "felejts..." és "felejts..."
Habár megint rádöbbentem arra, hogy nem találkoztam volna veled
Kereslek
És a mosolyt is, amit eltöröltem